Barbarának hívnak és augusztusban betöltöttem az 53. évemet. Tragikus életutam legfájdalmasabb pillanata volt, amikor 2000 szeptember 6-án elveszítettem a 20 hónapos kisfiamat, aki egy műtéti beavatkozás következtében, a kezeim között vérzett el egy magyar klinikán. 12 évvel később, az utána született kisfiamnál, csontrákot diagnosztizáltak.

Kegyetlen éveket csináltunk végig.

Két gyermekem van jelenleg, akik felnőttek.

A sok megélt fájdalom hatására a házasságom tönkrement, mivel a gyász szétválasztott minket a férjemmel, akivel a kulturánk, és az országunk, vallásunk is eltérő volt.

5 évvel ezelőtt megismertem az új páromat, akivel 4. éve élünk együtt. Neki nincs gyermeke.

3 évvel ezelőtt, amikor 50 éves voltam belevágtunk egy lombik programba, mert nagyon szerettünk volna egy kisbabát, és én rettenetesen vágyom egy boldog, sikeres várandósságra és egészséges kisbabára. Sajnos az életkorom miatt sem Magyarországon, sem a környező Brno-ban, Pozsonyban sem fogadtak már, gyakorlatilag csak Cyprusra mehettünk, annak a török részére. 5 donoros lombikprogramot csináltunk végig, ahol szinte minden megtakarításunk elfogyott. Az elsőnél ikerterhes lettem, de sajnos másfél hónappal később elvetéltem. Ezt követően két ún. kémiai terhességem volt, kettőnél pedig el sem indult a beágyazódás folyamata.

Szerettem volna egy precízebb, professzionálisabb lombikcentrumba kerülni, ahol még fogadnak ebben az életkorban is, így ajánlással jutottam el Dr. Robert Kiltz klinikájára, az amerikai Syracuse-ba. Jelenleg 4 lombikon vagyunk túl ott is, amelyből az utolsó majdnem sikerült. Ismét, ahogy korábban is, elindult a terhesség, de elhalt. (Üres petezsák szindróma a neve) Jelenleg az 5. kinti beavatkozásra készülünk, de teljesen eladósodtunk az eddigi procedúra és a donor petesejtek megvásárlása miatt, amelynek darabja 500 usd. eddig 20 darabot vettünk, amelyből 10 embrió készült, és beültetésenként 2-t használtunk fel. Jelenleg a kiutazási költségek, repülőjegyek, és a gyógyszerek, vizsgálatok költségei is nagy megterhelést jelentenek a családunknak, pedig nagyon szeretnék még néhány próbálkozáson részt venni és alig várom, hogy egy kisbabát a karjaimban tartsak. Ehhez mindent megteszek, amit az orvosaim javasoltak, így például teljesen karbantartom a diabéteszemet diétával és gyógyszerekkel, életmódot váltottam, lefogytam stb.

Minden álmom jelenleg egy boldog anyaszerep. Kérem, ha ebben segítenének, támogassák céljainkat! Minden apró segítségért is hálás vagyok nagyon!

Hy, moje ime je Barbara.

Naša resnična boleča zgodba se je začela, ko so mojemu drugemu sinu Nailu diagnosticirali levkemijo. Star je bil le 14 mesecev. Rodil se je zelo predebel, ker mi nihče ni diagnosticiral nosečniške sladkorne bolezni. Imel je 5280 gramov in 59 centimetrov v višino, zdravnik v bolnišnici pa mi ni dal dovoljenja za carski rez. Jokala sem in ga prosila, vendar sem ga morala roditi po naravni poti. To je bila prva velika zdravniška napaka v najinem življenju.

Nagelj se je dobro odzval na onkološko zdravljenje, a ker so prepozno opazili, da ima levkemijo, je imel metastaze v desnem ušesu. Po šestih mesecih kemoterapije so se zdravniki odločili za operacijo ušesa. Star je bil 20 mesecev. Po operaciji na urgenci v bolnišnici za odrasle je umrl v moji roki, ker je med operacijo izgubil preveč krvi. Druga velika zdravniška napaka ga je stala življenja. Kirurg je menil, da ne gre za raka, ampak le za okužbo, zato ni zaprl rane in ni namestil šanta. Rane ni zašil, da bi odtekel gnoj, vendar je šlo za krvaveč tumor. V bolniški sobi poleg nas ni bilo nobenega zdravnika, zato sem zaman kričal na pomoč. Njegove zadnje besede so bile: "Mama." Z njim je tisti dan umrl tudi del mene.

Naslednje leto se mi je rodil tretji sin Rinat, čigar ime pomeni ponovno rojstvo. Z nosečnostjo in porodom nisem mogla srečno živeti, bila sem globoko depresivna in sedem let sem samo jokala in jokala. 12 let pozneje, leta 2012, na isti dan kot moj sin Nail, so mojemu tretjemu sinu Rinatu diagnosticirali raka na kosteh (osteosarkom). Ta črni dan je bil 20. marec. Moja prva misel je bila, da se vsi štirje, - saj smo imeli tudi sedem let starejšega otroka z imenom Gengis, - usedimo v avto, se zaletimo v tovornjak in skupaj umremo. Rekel sem si: Rekel sem si: "Tega ne morem več ponoviti.

Toda Rinat je prišel k meni in mi rekel: Mami, nočem umreti. In jokal. V tistem trenutku sem vedela, da se bom za njegovo življenje borila kot levja mati in mu stala ob strani do zadnje kaplje svoje krvi. Nismo imeli denarja, ker živimo v vzhodni Evropi, blizu (meje z) Avstrijo, kjer so plače zelo nizke. Zdaj je povprečna plača manj kot 800 evrov na mesec. Bil sem izjemno prepričan, da bom zbral denar za njegovo zdravljenje, če bo treba, vendar ga bom odpeljal na zdravljenje v civilizirano državo. To se je tudi zgodilo. Nazadnje so ga v Angliji, v Londonu, zdravili s kemoterapijo in uspešno operirali, pri čemer so mu rešili nogo, vendar ima na levi nogi kovinsko protezo. Od kolka do gležnja ima vsadeno kovinsko palico. V bolnišnici sem z njim preživel eno leto.

Zdaj je Rinat star 23 let in je bil sprejet na univerzo na Nizozemskem (Arnheim), jaz pa zanj že eno leto plačujem šolnino in najemnino za sobo. Septembra bo začel študirati komunikologijo. Je zelo pameten in, kar je najpomembneje, je živ!

Moj najstarejši sin Gengis, ki ima zdaj 30 let, se nikoli ni mogel spoprijeti z bratovo smrtjo. Ima hudo mejno osebnostno motnjo in avtizem, živi v isti hiši z mano in ga podpiram. Zaradi težav z duševnim zdravjem in napadov panike ne more delati, zato mu dajem manjša dela v svojem podjetju. Delam kot trenerka in pomagam ljudem pri okrevanju po zlorabah v odnosih.

Med tragedijami je moj zakon z možem razpadel, ker je bil musliman, jaz pa kristjanka, in žalovanje naju je ločilo. Oba sva bila polna bolečine, nisva imela energije drug za drugega. Imel je tudi težave z duševnim zdravjem in izgubil službo.

Skoraj 20 let sem delala z umirajočimi otroki in njihovimi družinami v otroškem hospicu. Tako sem se pokesala, saj si nikoli nisem mogla odpustiti, da sina nisem mogla obvarovati pred smrtjo. Po 20 letih sem bila zelo naveličana biti obkrožena z umirajočimi otroki.

Ločila sem se, se preselila in začela novo življenje, popolnoma od začetka. Moji otroci so prišli za menoj. Od leta 2018 delam kot trenerka.

Delala sem od 12 do 14 ur na dan, da sem lahko vse plačala in pomagala svojim otrokom.

Leta 2020 sem spoznala svojega sedanjega partnerja Josepha, ki je 17 let mlajši od mene. Je tih in skromen ter dela kot računovodja. Še nikoli nisem od nikogar prejela toliko ljubezni, občutek, da sem pomembna in da me vsak dan nekdo objame, je bil zame nekaj novega. Nima otrok.

Poleg mojih otrok je najbolj čudovit moški, ki mi ga je Bog poslal v življenje. Počutila sem se, kot da imam z njim priložnost za novo življenje. Odločila sva se, da si bova ustvarila družino in imela otroke. Na žalost sem bila takrat stara skoraj 50 let, zato moja lastna jajčeca niso bila primerna za rojevanje otrok, zato sva začela IVF z donatorskim jajčecem. Na Madžarskem država ne dovoljuje programa IVF po 42. letu starosti. Večino zdravil, zdravil smo lahko kupili le brez državnih subvencij. V Evropi ni veliko možnosti za zdravljenje IVF po 50. letu starosti in najin čas se izteka. Končala sva v turškem delu glavnega mesta Cipra (Nikozija). Tam sva v dveh letih opravila pet zdravljenj IVF in zmanjkalo nama je denarja, čeprav sva oba delala po 16 ur na dan. Imela sva en spontani splav (6 tednov), dve kemični nosečnosti, dvakrat pa se sploh nisva ujela. Nikoli ni bilo genetskega testiranja. Nihče nama ne daje predlogov, kako bi bila pri IVF bolj uspešna. Zadnji IVF je bil na Cipru aprila 2023 in res sem verjela, da bo uspel. Žal ni bilo ustrezne zdravstvene podpore in z zdravnikom se nisva niti pogovorila. Na Cipru je na dan 20 postopkov IVF, ki jih izvaja en ali dva zdravnika.

Ker bi bil datum rojstva rojstni dan mojega angelskega sina Nailke, se mi je to zdelo nebeško znamenje. Po načrtu naj bi rodila 3. januarja 2024. To mi je veliko pomenilo. Nailko se je rodil 3. januarja 1999 in umrl 6. septembra 2000.

Na žalost je IVF ponovno spodletelo. Popolnoma sem se zlomila.

Vsak dan sem začela gledati kanal na YouTubu ameriškega zdravnika, doktorja Roberta Kiltza. Napisala sem mu pismo in on mi je odgovoril. Čutila sem, da še ne smem obupati. Vem, da bomo pri CNY-ju v dobrih, skrbnih in ljubečih rokah. Prvič v življenju sva začutila, da sva pri programu IVF deležna prave pomoči in skrbi. Najbolj od vsega si želim srečno in mirno nosečnost ter ponovno postati mati, moj partner Joseph pa prvič v življenju postati oče.

Spet imamo upanje, ki je preraslo v vero, in zahvaljujem se vam, da ste nam stali ob strani in ohranjali duha v nas.

Napisala sem knjigo v spomin na svojega malega angelskega sina. Knjige nisem mogel izdati - ne znam prodajati na Amazonu in nimam denarja za trženje, vendar bi vam jo z veseljem poslal v angleščini, če želite prebrati našo zgodbo.

Verjamem, da se nama bo sonce nasmehnilo in da bova končno srečna skupaj. Pogosto sanjam o svojih dvojčkih, dečku in deklici... Upam, da se bodo te sanje nekega dne uresničile in da se bo moja usoda izpolnila.

V ZDA, na kliniki CNY v Syracusu, smo imeli štiri neuspešne prenose, zadnjega bomo imeli čez nekaj dni, zato moramo narediti nove zarodke z darovalko jajčec in plačati postopek ter poskusiti znova. Zame so stroški potovanja in bivanja v ZDA zdaj preveliki, saj sem se z devetimi poskusi IVF (prenos zamrznjenih embrijev) v treh letih do zdaj popolnoma zadolžila. Resnično si želim, da bi končno držala tega otroka v rokah. Prosim, pomagajte mi uspeti pri desetem in po potrebi tudi pri naslednjem programu IVF. Pogosto nimam denarja za dodatna priporočena zdravila in zdravljenje. Hvaležna sem za vsako pomoč!

Denar bi rada porabila za stroške donorskega jajčeca in postopka IVF, ki znašajo približno 16 000 EUR, poleg tega pa še za priporočene preiskave, zdravila in letalske vozovnice ter nastanitev pri rednih odhodih, skupaj več kot 20 000 EUR.