Jó napot,

Aldona és Valdas vagyunk.

Bevalljuk, hogy adományokat gyűjtünk az adósságaink fedezésére, amelyek nem a mi hibánkból keletkeztek... A férjemnek volt egy vállalkozása, amelyet most elvesztett, mert nem tudta teljesíteni a hitelezők felé vállalt kötelezettségeit...A vállalkozás kicsi volt, és a férjem nagyon szerette a tevékenységét... És ami a legfontosabb, már kezdett lassan beindulni, mi is lassan emelkedtünk felfelé... A szükségleteink egyáltalán nem nagyok...Mindig beértük azzal, amink volt, például 47 év alatt egyszer sem mentünk nyaralni. Nincs házunk, nincs nyaralónk, nincs földünk. Van egy kis lakásunk, ahol hárman élünk. Csak egy kicsit akartuk javítani a megélhetésünket, és biztosítani a jólétet egyetlen fiunknak. Soha nem kaptunk és nem kapunk semmilyen segítséget az államtól. Mindent magunk építettünk fel. Nekem nincsenek szüleim, a férjem szülei pedig nem ismernek el minket, és nem állnak velünk kapcsolatban... De emiatt soha nem keseredtünk el. Örültünk, hogy együtt vagyunk, és mindannyian egészségesek vagyunk.

A cég adósságai azért keletkeztek, mert segítettünk a barátainknak, akik szintén megpróbáltak megvetni a lábukat ugyanazon a területen, ahol a férjem cége működött. Az adósságokat nem fizették vissza...Hosszan nem is érdemes mesélni, mert elmerültünk az adósságokban. Annyira elmerültünk, hogy most már az egyetlen vagyonunkat, a lakásunkat is elveszíthetjük... A férjem nagyon összetört...Valószínűleg mindenki tudja, milyen fájdalmas, amikor olyan emberek csalnak meg, akiktől ezt nem is vártad. Semmi jel nem utalt arra, hogy ilyen alattomosak, felelőtlenek lennének. Pedig 10-12 éve ismerjük őket. És egymást segítették a legkülönbözőbb helyzetekben, más szóval az idő „megpróbáltatta” őket... De a férjemet egyedül hagyták a bajban. Ő nagyon összetört... Az egész bűnt, bár nem ő volt a hibás, magára vállalta... Magát okolta, hogy mi ennyi éven át építettünk, építettünk, ő pedig mindent tönkretett...És bűnösnek érzi magát, hogy én és a fiam nagyon szenvedünk az ő hibái miatt. Megpróbált öngyilkos lenni... Nagy erőfeszítéseimnek köszönhetően megmentettem, legalábbis fizikailag... De mi lesz ezután...Milyen nehéz nézni egy szeretett embert, akinek olyan nehéz, és te semmivel sem tudsz segíteni neki... A jövő nagyon aggasztó az ő további állapota miatt, mert a problémákat, amennyire lehetséges, továbbra is meg kell oldani.

Nagyon-nagyon nehéz segítséget kérni... Mert úgy érzed... nem is tudom, hogyan írjam le... Tényleg bűnösnek érzed magad, hogy a mások iránti bizalmad, a bizakodásod miatt kerültél ilyen helyzetbe....

De másrészről, hát nem lehet senkiben sem bízni? Hát nem kell segíteni a közeli embernek, legyen az rokon, barát, vagy egyszerűen csak egy ismeretlen ember...? Akkor mi ez az élet... akkor csak az erdőben élni, mint valami vadember...

Csak mi a férjemmel egyszerűen nem értjük, hogyan lehet másokkal ilyen aljas módon bánni. Mi járhat egy ilyen ember fejében, aki ezt az életutat választja – másoknak ártani...