Mélyen érdekel a pszichológia, így sok mindent le tudok írni abból, ami velem történt, de ezek csak szavak. Nem tudom érzelmileg felfogni, vagy együttérzést érezni magammal.

Embertelennek érzem magam, olyasminek, amin át lehet lépni, át lehet nézni, el lehet felejteni. Mintha a határaim soha nem is léteztek volna. Nem tudom, hogyan fejezzem ki mindannak a súlyát, amin keresztülmegyek, túl nagynak érzem magam ahhoz, hogy kezelni tudjam. Tényleg segítségre van szükségem, és ez az első alkalom az életemben, hogy volt bátorságom segítséget kérni.

A képen látható lány én vagyok gyerekkoromban. Nem mondhatom, hogy ez én vagyok gyerekkoromban, mert sosem éreztem magam gyereknek. Nem is úgy bántak velem.

Úgy kezeltek, mintha valahogy megtörtem volna, mintha az első naptól fogva vigyáznom kellene magamra, fel kellene nevelnem magam.

Így is tettem. Mindenki közömbös volt az igényeimmel szemben, sőt, gonosznak éreztették velem, hogy vannak igényeim. Megszűntek az igényeim. Kitöröltem őket.

Mindenki előtt szerepeltem, úgy tettem, mintha olyan sokat tudnék, mintha mindent el tudnék intézni.

Soha nem voltam igazán összeszedett, de sokáig azt hittem, hogy igen. Egy kiborg voltam, nem egy gyerek. Elhallgattam a hitelességemet. Elhallgattam a bennem lévő kislányt.

Figyelmen kívül hagytam az igényeit, ahogy mindenki más is tette.

Most 22 éves vagyok, és a testem végre felébredt ebből a fagyott állapotból.

A fájdalma, a fájdalom, amit oly sok éven át eltemetett, most keresztülsikolt rajtam. A testemen keresztül.

Régen azt hittem, hogy érzelmileg érett vagyok fiatal koromtól kezdve.

De az igazság az, hogy csak disszociáltam.

Olyan voltam, mint egy robot, vagy egy zombi.

Megöltem azt a kislányt.

A fájdalom, ami most hullámokban jön, néha túlvilági.

Túl sokáig voltam megdermedve.

És most elviselhetetlen, de valahogy mégis olyan ismerős.

Ez emlékeztet arra, hogy a dolgok sosem voltak rendben.

Hogy mindig is ennyire fájt.

És most, hogy teljesen rájöttem, mit tettek velem, és mit tettem továbbra is magammal, nem tudok így továbbmenni. Nem tudom tovább bántani magam.

A hozzám legközelebb álló személyt. A társamat.

Igazság szerint soha nem látott engem.

Mert ő sem látja magát.

Ő is megdermedt.

De ő még nem éli meg azt, amit én.

De tudom, hogy neki is eljön.

Neki is hasonló gyerekkora volt, és én mindig olyan sokat láttam benne magamból.

Csak most kezdek rájönni, hogy ez mit is jelentett valójában.

De ez a részem, ami olyan sokáig el volt zárva...

úgy éli meg a törődés hiányát és a bezárkózott szívét, mint egy friss halált, valahányszor eszébe jut. Sokat veszekszünk, mert visszahúzódom ettől a fájdalomtól.

És amikor nem fáj kifelé, akkor is megdermedek és

nem veszek részt az életben, csak úgy teszek, mintha.

És a testem egyre jobban kimerül.

Pont mint az a kislány.

És én gyűlölöm őt. Gyűlölöm az elevenségemet.

Nem tudok segíteni rajta. Nem tudok segíteni magamon.

Az a személy, aki a legjobban számít nekem, elutasít engem, az érzéseimet, a szükségleteimet, a küzdelmeimet.

Nem tudom, hogyan bánhatnék másképp magammal.

Így hát én is elfordulok magamtól. És a körforgás újra kezdődik.

Míg végül kiégek a sok stressztől.

Nem tudom tovább csinálni.

Nem akarom tovább bántani magamat vagy a társamat.

Még ha úgy is tesz, mintha nem érdekelné, tudom, hogy érdekli.

Már voltam ott. Én is ugyanezt csináltam, bezárkóztam, kikapcsoltam.

Szünetet kell tartanom a partneremtől egy időre, vagy talán hosszabb időre.

Azonban teljesen függő vagyok, mert nincs hova mennem.

Még ha megengedhetném is magamnak, hogy szállodában aludjak, borzasztóan félek egyedül aludni, különösen most, életemnek ebben a pillanatában, amikor hihetetlenül sebezhető vagyok. Mindenhol veszélyt érzek. Pénzre van szükségem terápiára, gyógyszerekre, ételre magamnak, és arra, hogy a páromnak fizessem a szobát, mintha csak szobatársak lennénk. Nem tudok elmenni dolgozni. Most nem tudok. De legalább két hónapig szeretnék függetlenedni mindenkitől, és magamra koncentrálni. Ha függő leszek, inkább visszafejlődöm kisgyerekké. Kérem, segítsen, hogy egy ideig független legyek, hogy valóban meg tudjak állni a saját lábamon. Máskülönben nem fogok boldogulni. Teljesen egyedül nem megy, és akkor érzem magam a legmagányosabbnak, amikor a hozzám legközelebb állókkal vagyok. A pénzzel azt akarom, hogy képes legyek ott lenni magamnak, hogy újra megtaláljam önmagam, és ne érezzem magam olyan teljesen egyedül. Nem akarom tovább gyűlölni magam.

Szükségem van valakire, akivel valaki törődik, akár csak egy kicsit is. Hogy nem vagyok egyedül ezen a világon. Ez ijesztő. Nem lehetek önmagamért. Nem tudok ott lenni magamért, amikor a legközelebbi embereim minden lépésnél emlékeztetnek arra, hogy nem vagyok fontos.

Ezekben a pillanatokban úgy gyűlölöm magam, mintha nem lenne kegyelem, és ugyanakkor reszketek a magamtól való félelemtől és a gyűlölet energiájától, ami belőlem árad önmagam felé.

Nem tudom megölelni azt a kislányt magamban. Hadd haljon meg, ő nem számít. Ő a hibás azért, hogy senki sem akarta őt senki sem kezelte élőlényként.

Pénzzel próbálhatok teret adni magamnak, hogy önmagammal lehessek.

Hogy törődjek ezzel a kislánnyal, aki bennem van.

Hogy megmutassam neki, talán először.

hogy számít.

Ez nem csak a pénzről szól. Megadod nekem a jogot az élethez. A jogot, hogy fontos legyek, hogy meglássam magamban az embert, és hogy kedvesen nézzek magamra.

'Valaki befektet a jólétembe. Le sem tudom írni, milyen igazán boldoggá tesz ez a gondolat. Igazán azt érzem, amire szükségem volt, amikor gyerek voltam. Hogy fontos vagyok, és hogy gondoskodnak rólam.

Ez mindent jelent nekem, és tényleg mindent, mert annyira félek, hogy megint elhagynak.