A nevem Lukáš, és egész életemet annak szenteltem, hogy mentősofőrként másoknak segítsek. Minden nap azzal a tudattal indulok útnak, hogy életeket menthetek – hogy valakinek én lehetek az utolsó reménye. De egy napon a világom a feje tetejére állt.

Egy szokásos betegszállítás során, amikor a villogó és a sziréna is be volt kapcsolva, olyan baleset történt, amire soha nem számítottam. Egy teherautó, amelynek elsőbbséget kellett volna adnia, nem ért oda időben. Az ütközés heves és elkerülhetetlen volt. Abban a pillanatban éles fájdalmat éreztem, és rájöttem, hogy súlyos sérülést szenvedett a fogam – és ezzel együtt olyan maradandó következmények is keletkeztek, amelyeket nem lehet csak úgy „megjavítani”.

Mentősként hozzászoktam, hogy mások fájdalmával szembesüljek, de most a sajátommal kellett szembenéznem. A fájdalom minden nap emlékeztet a korábban nem létező korlátokra. Minden mosoly a tükörben most csak árnyéka annak, ami volt – és úgy érzem, hogy elvesztettem egy részemet.

Ennek ellenére elszánt vagyok, hogy továbbra is segítsek, de a baleset következményei mélyrehatóak, és jobban érintették az életemet, mint azt valaha is elképzelni tudtam volna. Segítségre van szükségem, hogy enyhíthessem a történtek hatását, és visszanyerhessem legalább egy részét annak az életnek, amelyet a baleset elvett tőlem. Minden adomány, minden támogatás azt jelenti, hogy újra szilárdan állhatok a lábamon – nemcsak magamért, hanem mindazokért is, akiknek nap mint nap segítek.