Soha nem gondoltam volna, hogy így fog végződni. Nem így.

22 évesen azt hittem, hogy mostanra már össze fogok állni. Azt hittem, lesz egy tervem. De most, hogy a hátizsákom tele van ruhákkal, amikre nincs is szükségem, és nincs hova mennem, azt sem tudom, mi a tervem. A szüleim ma reggel kirúgtak, a szavaik hidegek és véglegesek voltak, mintha egy ajtó csapódott volna be az arcom előtt.

"Kifelé" - mondta apám, a hangja kővé vált. "Már nem vagy gyerek. Találd ki, mit akarsz."

Nem tudtam, mit mondjak. Nem tudtam, hogyan vágjak vissza. Csak álltam ott, zsibbadtan, ahogy nézték, ahogy elmegyek, mintha egy idegent néznének. Mintha nem számítanék.

Arra gondoltam, hogy felhívok valakit - talán valamelyik régi barátomat -, de ki akarna segíteni egy olyan valakinek, mint én? A középiskola óta nem tartottam senkivel sem a kapcsolatot. Mindannyian továbbléptek, felnőttek, kitalálták az életüket. Alig tudok munkát vállalni, nemhogy szállást találni.

Megpróbáltam sétálni, gondoltam, talán találok valamit, amivel átvészelhetem a napot. A nap még fent van, de már most úgy érzem, mintha lemenne. Az utcák üresek, az emberek elrohannak mellettem, és úgy érzem, mintha láthatatlan lennék. A gyomrom korog, de egy dollárom sincs. Még egy aprópénz sem.

Arra gondoltam, hogy hazamegyek, de tudom, hogy nem tehetem. Világossá tették, hogy nem látnak szívesen. És nem tudom, mi a rosszabb - kirúgni, vagy tudni, hogy még csak nem is hiányzom.

Találtam egy padot a parkban. Most hideg van, és a pad keményebb, mint gondoltam. Felhúzom a térdem, próbálom melegen tartani, de semmi sem használ. Az éhség marcangol, de még inkább a magány. Úgy érzem, mintha elsüllyednék, mintha eltűnnék.

Egy pillanatra lehunyom a szemem, csak hogy elmeneküljek előle. De nem tudok. Nem tudom, mit kellene most tennem. Hová kellene mennem? Ki fog törődni velem?

Az egyetlen dolog, amit biztosan tudok, hogy nincs visszaút. Mindent tönkretettem. És most már csak én vagyok és ez az üres város.