Sziasztok mindenkinek! A nevem Emanuela, 42 éves vagyok, Bolognából származom, anya… nő… feleség, és egészen nemrégig kisvállalkozó is voltam.

⏳️🌬⌛️🌬🌬⌛️🌬⌛️🌬⌛️🌬⌛️🌬⌛️🌬⌛️🌬⏳️

Szeretném megosztani veletek a SAJÁT KÜZDELMEM történetét és azokat a hatalmas nehézségeket, amelyekkel én és a családom szembesülünk.

Ez egy olyan csata, amiről soha nem gondoltam volna, hogy meg kell vívnom, de itt vagyok...

Annyi...

Rengeteg érzelem (amelyek közül sok számomra teljesen ismeretlen) vár rám minden nap...

a remény, a kétségbeesés, a félelem, a frusztráció... az óriási, megbénító tehetetlenség... a bizonytalanság...

és aztán ott vannak ők:

A kitartás

Az irónia

A kitartás... a harci szellem...

Sokat nevetek és mindig viccelődöm... ez a részem változatlan maradt...

......Mert én őrülten szeretem az életet...

...és 1000 remek okom van arra, hogy a betegség ellenére is továbbra is szeressem...

Rendkívül szerencsés vagyok és hálás, hogy mellettem van egy mesés férj, egy elképesztő férfi, aki ezerféle megoldással áll elő, szilárd és vidám, aki minden pillanatban szeretetet és biztonságot ad nekem... és két csodálatos gyermekem, akik hősök ebben a háborúban...

2022 karácsonyát megelőzően

elkezdtem érezni, hogy valami nem stimmel. Azt hittem, csak egy stresszes időszak, de hetekig tartó szorongás és számtalan vizsgálat után január végén megkaptuk a diagnózist: emlőrák és nyirokcsomó-rák.

Vártuk a PET-vizsgálat eredményét, amelyből kiderült,

hogy a rákos sejtek az egész testben elterjedtek, áttétekkel a csontokban, a szegycsontban, a medencében és a csípőben is.

Ez a hír egy amúgy is lesújtó diagnózist egy olyan rémálommá változtatott, amelyből nem volt menekvés, és véget vetett álmainknak, terveinknek, szándékainknak és elvárásainknak...

Életünk egy pillanat alatt örökre megváltozott

2023. február 14-én elkezdtem egy első vonalbeli kemoterápiát, amelyhez monoklonális antitesteket és más, a csontokra irányuló kemoterápiás gyógyszereket is adtak.

A csontáttétek évekig tartó kezelést igényelnek, anélkül, hogy pontosan tudnám, hány évig, hogyan fog reagálni a testem, nemhogy hatékony lesz-e és mennyivel hosszabbíthatja meg az életemet...

Sajnos fel kellett adnom a munkámat, és be kellett zárnom a boltomat, amit több mint 12 éve vezettem... mindig fodrászként dolgoztam, és mivel ez személyes és anyagi elégedettséget is jelentett számomra, teljes szívvel és lélekkel vetettem bele magam a vállalkozásomba, és ki tudja, talán még tovább is „nőhettem” volna...

... de a második infúzió után azonnal jelentkezett a kemoterápia egyik mellékhatása, nevezetesen a perifériás neuropátia, amely érzékenységváltozásokat, bizsergést, tűszúrás-szerű érzést okoz a kezekben és a lábakban.

Ez a tünet enyhe és nagyon erős között változik, és nem lehet szabályozni.

<<Viszlát, kezek, viszlát, munka... viszlát, biztos jövedelem;>>

A férjemnek fel kellett mondania, mert a cég, ahol 8 éve dolgozott, soha nem hiányzott és nem volt hanyag, nem engedélyezte neki a távmunkát.

10 óra egyedül két gyerekkel és a körülöttünk lévő üresség már nem volt összeegyeztethető az új életünkkel.

Így a megtakarításaink, amelyeket fáradságosan tettünk félre a nyugdíjba vonulás után megvalósítandó 100 tervünkhöz és a gyerekek számára biztosítandó „biztonsági hálóhoz”, fokozatosan elfogytak...

Mi is darabokra hullottunk, mint minden más.

Egyenként: mínuszban lévő számlák, eladó ház, eladó autó. Eladtunk mindent, amit pénzre lehetett váltani.

Eladtuk.

Eladva.

Hogy túléljük.

Hogy a felszínen maradjunk egy fulladó tengerben.

A tárgyak? Csak tárgyak, igaz...

De amikor a részedet jelentik, fájnak.

Gombóc a torkodban engeded el őket. És azt mondod magadnak, hogy nem számítanak. De a fenébe is, számítottak.”

Most azonban egyedül már a mindennapokat sem tudjuk fenntartani...

Mondanom sem kell, hogy a kemoterápia fárasztó, mindenkinek, nem csak nekem; kiszámíthatatlan, és befolyásolja az egész család érzelmi hangulatát, a fizikai megjelenés drasztikusan megváltozik, ahogyan a mindennapok kezelésének képessége is. Bizonyos pillanatokban olyan mellékhatások jelentkeznek, amelyek lehetetlenné teszik a gyerekekről való gondoskodást, sőt, még saját magunkról való gondoskodást is... De ha a férjed gyorsabb, mint a váratlan események, és a józan esze és szilárdsága ismét megment és kiegészít, akkor talán a ráknak kell félnie tőlünk... 10 évnyi, örömteli, de sok fájdalommal és gyásszal teli élet után... de szilárdak vagyunk, együtt, szilárd szabadságunk a spontaneitáson és azon az akaratunkon alapszik, hogy mindig valami újat fedezzünk fel magunkról, a világról, és hogy tudjunk nevetni, beszélni és a világot a másik és a többiek szemével nézni...

Ha, mint én, soha nem kértél segítséget, nehéz elfogadni, hogy nem vagy önálló, mint nő, mint dolgozó, mint anya...

De ha a segítség úgy érkezik hozzád, mint egy simogatás a szíveden... akkor azt a segítséget oxigénné és összetartássá alakítod... és együtt nap mint nap megtalálod az alkalmazkodóképességet, néha még meg is lepődsz, ha bizonyos dolgok egyszerűnek tűnnek... néha tragikomikusak és szürreálisak; soha nem hagyjuk abba a nevetést és a mosolygást, és imádom ezt...

Tiszta érzelem minden alkalommal, amikor ránézek bármelyik pillanatban, miközben a konyhában mosogatunk, a liftben vagyunk, bevásárolunk...

Ránézek, és boldognak látom magam...

Boldog és hatalmasan szerencsés, hogy ilyen gyönyörű és „tiszta” érzést élhetek át.

❤️Amikor energiára van szükségem, a családom az a forrás, ahonnan merítek... ❤️

💔😢De van egy gondolat, amit a meggyötört szívem nem bír elviselni, összetörik, és úgy érzem, megőrülök attól a gondolattól, hogy nem láthatom őket felnőni. Elviselhetetlen belegondolni abba a fájdalomba, amit a gyerekeim érezni fognak, ha anya nélkül maradnak...

Látni a mosolyukat, hallani a nevetésüket és érezni a karjaikat magam körül erőt ad, hogy továbbmenjek. Az a gondolat, hogy nem lehetek ott életük fontos pillanataiban – a születésnapokon, az iskolai sikereknél (vagy kudarcoknál!), az első szerelmeknél, az eredményeiknél – eláll a lélegzetem. Hogy nem tudom őket irányítani és támogatni, miközben felnőnek, hogy megfosztom őket a „gyermekkoruktól”, ez a legfájdalmasabb gondolat, amit a szívemben hordozok.😢💔

Az orvosi és anyagi nehézségek egy szomorú valóságot is felszínre hoztak, ami hatalmas fájdalmat okozott nekem/nekünk... a magány, ami pokoli erővel zúdult ránk... sokan azok közül, akik barátnak vallották magukat, és erkölcsi támogatást és jelenlétet ígértek, gyorsan eltűntek.

Úgy találtuk magunkat, hogy egyedül kell megvívnunk ezt a csatát, anélkül a támogatás nélkül, amelyre annyira szükségünk lett volna.

Súlyos csapás volt rájönni, hogy a rák mennyire elszigetelhet az embert nemcsak fizikailag, hanem társadalmilag is.

Most szívből kérem Önöket, hogy fontolják meg egy adományt, hogy segítsenek nekem és a családomnak ebben a nehéz időszakban.

Még egy kis összeg is nagy változást jelenthet.

Ha nem tudnak adományozni, kérem, osszák meg a történetemet barátaikkal és családtagjaikkal.

Támogatásuk mindent jelent számunkra.

Köszönöm, hogy időt szántak a történetem elolvasására, nagylelkűségük és támogatásuk felbecsülhetetlen és többet jelent, mint amit szavakkal kifejezni lehet.

Tájékoztatni foglak a fejleményekről és arról, hogy adományaitok hogyan segítenek nekünk leküzdeni ezt a kihívást.

💚Emanuela {Mamy}

❤️ Alberto {Papi}

💜Anouck {Nana}

🧡Orlando {Bibi}