Sziasztok, Marianna vagyok. Azért írom ezt le, mert tehetetlen vagyok, a szívem majd megszakad az aggodalomtól, és édesanyaként most ez az egyetlen dolog, amit innen, Magyarországról megtehetek a fiamért, Szabolcsért és Péterért. Miközben mi itt, Magyarországon otthon békésen aludtunk, ők a túlélésért küzdöttek egy olyan rémálomban, amit ép ésszel felfogni is nehéz.

Június 24-én, helyi idő szerint délután 18:04-kor a föld szó szerint megnyílt Venezuelában. Egy borzalmas, úgynevezett „iker-földrengés” tarolta le a vidéket. Először egy 7.2-es erősségű rengés rázta meg a házakat, majd mindössze 39 másodperccel később egy még pusztítóbb, 7.5-ös csapás következett. Szabolcs és Péter a tengerparti Caraballedában él vagyis élt, közvetlenül Caracas mellett – a katasztrófa epicentrumában. A város 70%-a másodpercek alatt megsemmisült. Úgy néz ki minden, mintha szőnyegbombázás áldozata lett volna. A fizikusok számításai szerint a katasztrófát okozó kettős földrengés során csaknem 240 hirosimai atomrobbanásnak megfelelő tiszta energia szabadult fel a földkéregben. A fiamék a csodával határos módon túlélték. De az életük, a jelenük, mindenük, amiért abba országba költöztek, küzdöttek és dolgoztak, egyetlen perc alatt a semmivé vált.

A szemük láttára, a közvetlen szomszédságában öt darab többemeletes társasház omlott össze kártyavárként, maguk alá temetve mindent. Szabolcsék a társasház kertjében találtak menedéket.

Nem volt áram, nem volt térerő, nem voltak hírek – csak a mindent elvakító, fojtogató porfelhő és a romok moraja. De a legrosszabb még csak ekkor jött. Mivel az épületük közvetlenül a tengerparton áll, egy ekkora földrengés után azonnal megjelent a legfélelmetesebb veszély: a tsunami.

Szabolcs és Péter ekkor olyat tett, amihez elképesztő bátorság – vagy a túlélési ösztön diktálta őrület – kellett. Tudták, hogy ha jön a szökőár; autó, iratok és a telefonjaik nélkül esélytelenek. Nem tudva, lesz-e újabb utórengés, a sötétedő, recsegő, életveszélyessé vált épületbe rettegve mentek vissza a hetedik emeletre. Felrohantak a lakásba a kulcsokért és a papírokért, majd a legnagyobb veszélynek kitéve magukat lementek a koromsötét teremgarázsba az autóért. Kijutottak, és elindultak felfelé a hegyekbe.

A 40 percre lévő főváros, Caracas felé vették az irányt, de az út szó szerint egy élő pokol volt. A viaduktokból és hegyi alagutakból álló autópálya épségen csak reménykedni tudtak, hogy azok nem dőltek össze. Az utak kettészakadtak, hatalmas szintkülönbségek és kráterek keletkeztek. A meredek hegyi földutakon keresztül, lépésben tudtak csak haladni a menekülő tömegben. Szabolcsnak és Péternek azt kellett végignéznie a kocsiból, ahogy körülötte lángolnak a romok, a porból és füstből pedig emberek üvöltése, tébolyult sikoltozása hallatszik, akik a családtagjaikat, gyermekeiket keresték a törmelékek alatt. Ez a kollektív halálsikoly azóta is a fülükben cseng.

A megszokott 40 perces út 5 órán át tartott ebben a földi pokolban. A fiamékat egyetlen dolog tartotta életben: el kell érnie a caracasi repülőtér vonalát, mert bíztak benne, hogy ott lesz térerő (ami végül nem volt, mert a reptér is súlyosan megsérült), és még azelőtt hazaszólhatnak nekünk, mielőtt Magyarországon felébredünk és meglátjuk a médiát. Nem akarták, hogy szülőként sokkot kapjunk. Magyar idő szerint reggel 6 óra körül csörrent meg a telefonunk. A fiam hangja remegett, de megnyugtatott minket, mielőtt a világot bejárták volna a borzalmas képek. Mi csak ekkor, a hír hallatán estünk igazán pánikba. Ugyanakkor Caracasba beérve sem lélegezhettek fel. A megrogyott, statikailag életveszélyessé vált házak miatt ott is az utcára menekült mindenki. Szabolcsék az első éjszakát az autóban vészelték át. Jelenleg a caracasi Magyar Házban kapnak ideiglenes menedéket, amiért örökké hálásak leszünk a helyi magyar közösségnek.

De a tengerparton, úgy tűnik mindenük odalett. A ház életveszélyes állapotban van, kiürítve, lezárva a terület. Nem mehetnek vissza. Nem maradtak üzletek, szupermarketek, gyógyszertárak vagy orvosi rendelők. Nincs víz, nincs áram, a mobilszolgáltatás halott. A repülőteret a megrongálódott kifutópályák miatt lezárták, a metró áll. Teljes a bénultság. Ráadásul most már a fertőzés veszélyétől is tartanak a területen.

A fiamék egy garnitúra ruhában, a személyes papírokkal és autójukkal maradtak. Mindent, a nulláról kell újraépíteniük egy összeomlott országban. A célunk most 5000 euró összegyűjtése. Ez az összeg nem luxusra kell, hanem a puszta túlélésre: biztonságos élelemre, tiszta ivóvízre, a legszükségesebb gyógyszerekre, ruhákra és az elengedhetetlen logisztikai lépésekre a következő kritikus hónapokban.

Nagyon szépen kérlek titeket, ha megtehetitek, akár csak egy kávé vagy egy ebéd árával támogassátok a fiamékat, hogy legyen erejük és esélyük talpra állni a romokból. És ami ugyanilyen fontos: kérlek, osszátok meg ezt a linket, hogy a hír eljusson minél több emberhez, baráthoz és külföldi ismerőshöz is.

Köszönöm tiszta szívből, a családom nevében is!

Marianna,

egy aggódó édesanya