Üdvözlet mindenkinek! Itt egy történetet hallhattok rólam. 1988-ban születtem egy kis boszniai faluban. Már gyerekként is nagy terveim voltak a kis falumban. Számomra minden ragyogó volt. Mindenre a kisgyerekek pozitív szemével néztem. Saját családról, saját gyerekekről álmodtam. Arról álmodtam, milyen lesz a jövő, ha felnövök. Elképzeltem, hány állatom lesz majd a tanyán. Hogy a gyerekeim hogyan fognak segíteni nekem az állatok és a farm gondozásában, ahogy én segítettem a szüleimnek. Minden olyan gyönyörű és mesés volt a kisgyermek szememmel, pont mint egy mesekönyvből kivett részlet. Azokért a napokért és a farmon töltött boldog időért éltem. A tervek nyilván túl nagyok voltak nekem, vagy én voltam túl nagy a terveimhez és álmaimhoz? 1992 egyik reggelén a szüleim ébresztettek fel. Nem tudtam, mi folyik itt. Úgy tűnt, öltöznöm és csomagolnom kell. Az étel kész, ideje kint enni a teraszon. Nem szabadott ott enni! Miért pont most, és miért ez az utolsó étkezés? Nos, azért, mert az étkezés után el kellett hagynom az összes álmomat és azt a jövőt, amit a kisgyermekeim szemén keresztül terveztem az életemben. Aztán el kellett hagynunk az országot a háború miatt. Hamarosan hazamegyünk – mondja apám. Megkérdezem, mikor, ő pedig azt mondja: hamarosan, hamarosan, fiam. Most, 30 évvel később, apám már nincs itt, nincs senki, aki megmondaná, mikor megyünk haza.

Megismerkedtem a feleségemmel, két csodálatos gyermekünk született. A fiú minden tekintetben olyan, mint én: kíváncsi, nagy álmai vannak, mindent akar, amiről én álmodtam: farmot, állatokat, azt az életet akarja, amit én a kisgyermekeim szemén keresztül láttam. A lány csintalan, de szereti a szabadságot, az állatokat és a tágas teret.

Most úgy döntöttünk, hogy fél éven belül költözünk, bármi is történjék. Rosszabb már nem lehet, mint most.

Számítunk rátok, és tudjuk, hogy sokan, akik ezt olvassátok, ugyanabban a helyzetben vagytok, de egyszerűen nem mertek lépni.