Üdvözlök mindenkit! Itt hallani fogtok egy történetet rólam. 1988-ban születtem egy kis boszniai faluban. Már gyerekként nagy terveim voltak a kis falumban. Minden fényes volt számomra. Mindent pozitív kisgyerekszemmel néztem. Saját családról, saját gyerekekről álmodtam. Arról álmodtam, hogy milyen lesz a jövőm, ha nagyobb leszek. Volt egy elképzelésem arról, hogy hány állatot kell tartanom a farmon. Hogy a gyerekeim segíteni fognak nekem az állatok és a farm gondozásában, ahogy én segítettem a szüleimnek. Minden olyan szép és meseszerű volt a kisgyermekeim szemében, pontosan olyan, mint egy részlet egy mesekönyvből. Azoknak a napoknak és a tanyámon töltött boldog időnek éltem. Úgy látszik, a tervek túl nagyok voltak számomra, vagy én voltam túl nagy a terveimhez és az álmaimhoz?. Egy 1992-es reggelen a szüleim felébresztettek. Nem tudtam, hogy mi történik. Nyilvánvalóan öltözködni és csomagolni készültem. Kész az étel, ideje kint enni az erkélyen. Odabent nem volt szabad enni! Miért pont most, és miért pont az utolsó étkezés? Hát azért, mert az étkezés után itt volt az ideje, hogy az összes álmomat és a jövőmet, amit az életemben a kisgyermekeim szemével terveztem, az enyémben hagyjam. Aztán eljött az idő, hogy elhagyjam az országot a háború miatt. Hamarosan hazamegyünk, mondja apa, kérdezem mikor, azt mondja hamarosan ,hamarosan fiam. Most 30 évvel később, apa már nincs itt, senki nem mondja meg, hogy mikor megyünk haza.

Megismerkedem a feleségemmel ,van két csodálatos gyermekem .a fiú minden fronton olyan mint én kíváncsi ,nagy álmai vannak ,mindent akar amit én álmodtam a farmról,állatokról ő is azt az életet akarja amit én láttam a kisgyerekeim szemével. A lány pajkos de szereti a szabadságot,az állatokat és az életteret.

Most elhatároztuk,hogy fél éven belül leköltözünk,nem számít mi lesz. Rosszabb már nem lehet, mint ami most van.

számítunk mindannyiótokra, és tudjuk, hogy sokan, akik ezt olvassák, ugyanebben a helyzetben vannak, de egyszerűen nem mernek költözni.