A nevem Joanna. Egyedülálló, 54 éves nő vagyok. Gyermekkorom óta az életem a túlélésért folytatott küzdelem. Eleinte csak érzelmileg, később anyagilag is. Soha nem adtam fel, nem vesztettem el a reményt és a motivációt. Sajnos eljött a nap, amikor súlyos, teljesen gyógyszerrezisztens depresszióban betegedtem meg. Mivel a családom segítségére nem számíthattam, és a gyógyszerek sem segítettek, 9 évre teljes kiszolgáltatottságba süllyedtem. Sokszor ki akartam vetni az életemet, de a reménynek az a pici szikrája, hogy minden rendben lesz, mindig győzött. Végül kilábaltam a depresszióból, és újra tudtam élni és cselekedni. A betegség évei azonban, amikor sokszor még az alapvető dolgokról sem tudtam gondoskodni, következményekkel telinek bizonyultak... A rokonaim fellépése miatt elvesztettem a lakásomat. Eljött a nap, amikor kénytelen voltam összepakolni a legszükségesebb dolgaimat, és hajléktalanszállóra menni. Elkezdődött a rémálom, életem egyik legnagyobbja. A hajléktalanságból kilábalni nagyon nehéz, nem tudom, hogy a magamfajtáknak egyáltalán lehetséges-e. Végül azonban találtam egy állást, ami lehetővé tette, hogy egyedül béreljek egy aprócska garzonlakást. Sajnos elvesztettem a munkámat, és a korom miatt nem találtam új, elég stabil és jól fizető állást ahhoz, hogy továbbra is béreljem a garzonlakást. Elkezdtem külföldre járni dolgozni, remélve, hogy a magasabb kereset végre lehetővé teszi, hogy újra talpra álljak. Egész életemben fizikailag dolgoztam, és ez volt az egyetlen munka, amit elvállalhattam. Teltek azonban az évek, és egyre zavaróbb egészségügyi problémák miatt elvesztettem a munkámat. A munka színvonala ezeken a helyeken nagyon magas és a fiatalok képességeihez igazodik. Rájöttem, hogy már a legcsekélyebb esélyem sincs arra, hogy annyi pénzt keressek, hogy a legkisebb garzonlakást is meg tudjam venni. A jelzáloghitel, mint sejthető, teljesen kizárt. Egyre nagyobb félelemmel tekintek a jövőbe... Félek, hogy eljön a nap, amikor kénytelen leszek visszatérni egy hajléktalanszállóra, és ott leélni a napjaimat. Ez a gondolat megrémít. Ezért kérem a jószívű embereket... Segítsenek visszanyerni a reményt. Segítsenek legyőzni a pánikszerű félelmemet a hajléktalan öregkor gondolatától... Ti, jó emberek, vagytok az utolsó reményem...

Mindenkinek boldog jövőt kívánok, és azoknak, akik a legkisebb összeggel is támogatni szeretnének álmom megvalósításában, hogy saját négy falam legyen, előre is szívből köszönöm...