Teljesen kétségbeesett vagyok.

Mezőgazdasági család vagyunk, saját gazdaságunkkal, de a világ helyzetének és néhány, végzetesnek bizonyult üzleti döntésnek köszönhetően zsákutcába jutottunk. Kegyetlen behajtók kezében vagyunk, akik kihasználják a helyzetünket, és vagyonunk lefoglalásával fenyegetnek, ha nem adjuk oda nekik a követelt adósságösszeget (még azoknak a hitelezőknek a tudta nélkül is, akikkel közvetlenül tárgyalunk). Apám nem mutatja ki, de már nem rejti el a kétségbeesését, nem alszik, anyám szenved ettől, már elvesztette a megtakarításait, igazolódik a régi mondás: „ahol nincs kenyér, ott mindenki veszekszik, és senkinek sincs igaza”. Januárban apa leszek, és úgy érzem, nincs jövőm, nincs erőm küzdeni. Ez kétségbeejtő.

De, mint minden az életben, csak a halálnak nincs megoldása. Ebben az esetben egy telket próbálunk eladni, és amint eladjuk, kifizetjük az adósságokat, és megszabadulunk a zsarolástól. Lesz jövőnk. Csak el kell adnunk a telket. Gyorsan.

Nem tudom, hogy holnap sikerül-e eladnunk, vagy csak egy hónap múlva, de egy hónap múlva már késő lesz. Nincs pénzünk a szőlő gondozására, a szüret megkezdésére, a traktor karbantartására... csak azt nem mondom, hogy nincs pénzünk enni, mert a kert és az állatok táplálnak minket. És nincs pénzünk arra, hogy szembeszálljunk a behajtókkal, akik bármelyik pillanatban azzal fenyegetnek, hogy elviszik a munkánkhoz szükséges felszerelést, a traktorunkat és a gépeinket. Amint eladjuk a telket, sikerül stabilizálnunk a helyzetet.

Nem adományt kérek, csak kölcsönt, amíg sikerül eladnunk a telket.