Kétségbeesésemben vagyok itt.

Egy gazdálkodó család vagyunk, saját vállalkozással, de a világ körülményei és a tönkrement üzleti döntések miatt zsákutcába jutottunk. Könyörtelen behajtók kezében vagyunk, akik kihasználják a helyzetünket, és azzal fenyegetőznek, hogy lefoglalják a vagyonunkat, ha nem adjuk meg nekik a pénzt, amit követelnek a tartozásokra (még a hitelezők tudta nélkül is, akikkel közvetlenül tárgyaltunk). Édesapám nem mutatja ki mindezt, de már nem rejti el kétségbeesését, nem alszik, édesanyám is szenved ettől, már a megtakarításait is elvesztette, érvényes a régi mondás: "olyan házban, ahol nincs kenyér, mindenki harcol, és senkinek sincs igaza", én pedig januárban apa leszek, és látom magam jövő nélkül, küzdeni való erő nélkül. Ez reménytelen.

De mint mindenre az életben, csak a halálra nincs megoldás. Ebben az esetben megpróbálunk eladni egy darab földet, és amint eladjuk, kifizetjük az adósságokat, és megszabadulunk a zsarolástól. Lehet jövőnk. Csak el kell adnunk a földet. Gyorsan.

Nem tudom, hogy holnap vagy egy hónap múlva tudjuk-e eladni, de egy hónap múlva már késő lesz. Nincs pénzünk a szőlőművelésre, a szüretre, a traktor karbantartására... Nem azt mondom, hogy nincs pénzünk enni, mert a kert és az állatok táplálnak minket. És arra sincs pénzünk, hogy foglalkozzunk az adósságbehajtókkal, akik bármelyik pillanatban azzal fenyegetnek, hogy jönnek és elveszik a munkánkhoz szükséges eszközöket, a traktort és a gépeket. Amint a földet eladjuk, stabilizálni tudjuk a helyzetet.

Nem pénzt kérek, csak kölcsön, amíg sikerül megvalósítanunk az eladást.