Július 17-én kora reggel a tűz miatt nekem és kisgyermekeimnek menekülnünk kellett az égő házból. Ez az élmény egész életünkben velünk marad..... Nem csak azért, amit elvesztettünk, hanem azért is, amit éreztünk: félelem, tehetetlenség és kétségbeesés keveredett egyetlen gondolattal: megmenteni a gyerekeket. Együtt éltünk a házban: én, a 4 éves Kacper fiam és a 2 éves Nikola lányom. Ez volt a mi helyünk, a mi világunk. A mindennapi életünk. Ma már csak romok maradtak belőle. Mindazok ellenére, ami történt, hálás vagyok.

Hálás vagyok, hogy élhetek. Hogy sikerült megmenekülnünk. De amit a tűz hátrahagyott, azt nehéz szavakkal leírni. Elvesztettünk mindent, amink volt: ruhákat, háztartási cikkeket, gyermekjátékokat, hétköznapi tárgyakba rejtett emlékeket. Most egy nehéz út előtt állok, hogy lépésről lépésre, a semmiből újraépítsem az életemet. sok az igénybevétel, és a mindennapok két kisgyerekkel nem sok mindent kínálnak. Nem lesz könnyű, de tudom, hogy meg kell próbálnom értük. Kacperért és Nikoláért.

Mert ha a falakból nem is marad semmi, mi akkor is itt vagyunk egymásnak. És onnantól kezdve újra kezdhetjük az egészet.