Soha nem gondoltam volna, hogy ilyesmit kell majd írnom.

Ezek az üvegházak nem csupán leégett építmények. Ezek nagyapám és apám munkájának gyümölcsei, évtizedeknyi erőfeszítés, korai kelések, áldozatok és a föld iránti szeretet.

A tűz olyan látványt hagyott maga után, amit még mindig nehéz elhinni: a hőtől meggörbült vas, a romba dőlt épület, az elveszett gépek, és egy hely, ami mindig zöld volt, most pedig feketévé vált.

Apám 68 éves, és azt mondja, már nincs ereje ahhoz, hogy újrakezdje a nulláról. És megértem. De fáj belegondolni, hogy mindaz, amit olyan nagy erőfeszítéssel építettek fel, örökre eltűnhet.

Ma elmentem összeszedni azt a néhány növényt, amely túlélte a tüzet. A karomban vittem őket, és nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Mert minden megmentett növény egy-egy emlék volt, a történetünk egy-egy darabja, amelyet a tűz nem tudott elragadni.

Általában nem szoktam segítséget kérni. Soha nem tettem. De ma mégis kérem.

Arra kérem, hogy ne felejtsenek el minket, amikor a kamerák kialszanak. Hogy a hatóságok, a támogatók és bárki, aki segíthet, fordítsanak figyelmet azokra a kis családi gazdaságokra is, amelyek porig égtek.

Nem együttérzésre vágyunk. Arra vágyunk, hogy esélyt kapjunk arra, hogy legalább egy részét megmentsük annak, amit nagyapám és apám épített fel, hogy újjáépítsük a csűrt, a kerítést, és megőrizzük a birtokot, hogy ez az örökség ne vesszen el a hamvak között.

Ha meg tudjátok osztani ezt az üzenetet, szívből köszönöm.

Mert a zöld néhány óra alatt feketévé vált, de még mindig hinni akarok abban, hogy egy napon újra zöld lesz. 🌱❤️