Egy kis szobában, amelyet a késői naplemente sugarai gyengén megvilágítanak, remegő kezeimet nézem. Az orvosok azt mondták, hogy a hátralévő időmet hónapokban, nem pedig években mérik. Már nem érzek haragot, csak égető vágyat: látni akarom Egyiptomot, azt a földet, amelyről gyerekkorom óta olvastam a piramisokról, fáraókról és istenekről szóló könyvek poros lapjain.

Utolsó megtakarításaimmal és barátaim segítségével sikerült lefoglalnom egy rövid utazást. Amikor a repülőgép leszállt a sivatag fölé, és a Nílus zöld szalagként tűnt fel az aranyló homok között, a szemem megtelt könnyel. Nem tudtam elhinni, hogy az álmom valóra vált.

Másnap, napnyugtakor a gízai piramisok előtt álltam. A szél a homok és a történelem illatát hordozta. Leültem, hátamat egy több ezer éves kőnek támasztva. Körülöttem turisták fényképeztek, de én csak lehunytam a szemem, és éreztem, ahogy az idő elnyúlik. Ott álltam az örökkévalóság előtt, és egy pillanatra a betegség már nem számított.

A sivatag meleg csendjében suttogtam: "Most már békében távozhatok." És elmosolyodtam, mert az álmom teljesült.