Egy kis szobában, amelyet a késő naplemente sugaraitól halvány fény világít meg, a remegő kezeimet nézem. Az orvosok azt mondták, hogy a hátralévő időm hónapokban mérhető, nem években. Már nem érzek haragot, csak egy égő vágyat: megnézni Egyiptomot, azt a földet, amelyről gyerekkorom óta olvastam a piramisokról, fáraókról és istenekről szóló könyvek poros lapjain.

Utolsó megtakarításaimból és barátaim segítségével sikerült lefoglalnom egy rövid utazást. Amikor a repülőgép leszállt a sivatag felett, és a Nílus zöld szalagként bukkant fel az aranyszínű homok között, könnyek szöktek a szemembe. Nem tudtam elhinni, hogy az álmom valóra válik.

Másnap, naplementekor a gízai piramisok előtt álltam. A szél a homok és a történelem illatát hozta magával. Leültem, hátamat egy évezredes kőnek támasztva. Körülöttem a turisták fényképeztek, de én csak behunytam a szemem, és éreztem, ahogy az idő megnyúlik. Ott álltam az örökkévalóság előtt, és egy pillanatra a betegség már nem számított.

A sivatag meleg csendjében suttogtam: „Most már békében távozhatok.” És elmosolyodtam, mert az álmom valóra vált.