Július 17-én kora reggel a tűz miatt nekem és kisgyermekeimnek menekülnünk kellett az égő házból. Ez az élmény egész életünkben velünk marad..... Nem csak azért, amit elvesztettünk, hanem azért is, amit éreztünk: félelem, tehetetlenség és kétségbeesés keveredett egyetlen gondolattal: megmenteni a gyerekeket. Együtt éltünk a házban, én, Cezary Szubert, a 4 éves fiam, Kacper és a 2 éves kislányom, Nikola.

Ez volt a mi helyünk, a mi világunk, a mi mindennapi életünk.

Ma már csak romok maradtak belőle.

Mindazok ellenére, ami történt, hálás vagyok.

Hálás vagyok, hogy élhetek. Hogy sikerült megmenekülnünk.

De amit magunk mögött hagytunk, azt nehéz szavakkal leírni.

Elvesztettünk mindent, amink volt:

ruhákat, háztartási cikkeket, a gyerekek játékait, a mindennapi tárgyakba rejtett emlékeket.

Most egy nehéz út előtt állok: lépésről lépésre újjáépítem az életemet a semmiből.

Az igények sokrétűek, és a mindennapi élet két kisgyerekkel nem sok mindent kínál.

Nem lesz könnyű, de tudom, hogy meg kell próbálnom értük. Kacperért és Nikoláért.

Mert ha a falakból nem is marad semmi, mi akkor is itt vagyunk egymásnak.

Onnan kezdhetjük elölről az egészet.