Helló, a nevem Karolis, de ha angolra fordítanám, talán egyszerűbb lenne Carlnak hívni. Szeretnék megosztani egy mélyen személyes történetet, amely formálta azt a személyt, aki ma vagyok.

Gyermekkorom minden volt, csak nem átlagos. Édesanyám fáradhatatlanul dolgozott éjszakai műszakos nővérként, hogy legyen étel az asztalon, míg édesapám, aki asztalos volt, alkoholba fojtotta az életünket. Mindössze 5-6 éves voltam, amikor a nővéremmel az éjszaka közepén anyánkkal együtt elmenekültünk a részeges dühkitörései elől. A törött poharak, a kiabálás és a káosz emlékei még mindig élénken élnek a fejemben.

Mire idősebb lettem, azon kaptam magam, hogy belerángatott apám romboló szokásaiba. A fa- és fűrészárugyárban, ahol dolgozott, alkoholt lopott, és még engem is bevont a mesterkedéseibe. Fagyit ígért nekem, hogy megvegyem a hallgatásomat, de én csak félelmet éreztem, félelmet attól a szörnyetegtől, amivé minden ital után vált, félelmet az erőszak és az önkárosítás miatt, ami utána következett.

Az a nap, amikor a szüleim elváltak, amikor tizenkét éves voltam, keserédes megkönnyebbülés volt. Végre biztonságosabbnak éreztem a házat. De mivel anyám keményebben dolgozott, mint valaha, hogy talpon maradjunk, gyorsan fel kellett nőnöm. Én lettem az érzelmi sziklája, elrejtve a fájdalmamat, hogy senki ne láthassa. Amikor egyedül voltam, az egész súlya összezúzott, és némán üvöltöttem a semmibe.

Az iskola sem jelentett menekülést. Könyörtelenül szembesültem a zaklatással, nemkívánatosnak és szeretetlennek éreztem magam. Egyedül éltem túl azokat az éveket, barátok nélkül, támogatás nélkül, csak a puszta akaraterővel.

Felnőttként azt hittem, végre megtaláltam a menekülésemet. Hozzámentem életem szerelméhez, és elkezdtem építeni a jövőmet. De a múltam sebhelyei követtek engem. A traumám és a méltatlanság érzése megnehezítette a boldogulást. A feleségem kényszerbetegséggel küzd, én pedig azon kaptam magam, hogy depresszióba csúszom, és elhatalmasodik rajtam, hogy képtelen vagyok segíteni rajta vagy rendbe hozni a helyzetünket.

A kihívások ellenére sikerült vennünk egy kis lakást. Ez egy valóra vált álom volt, de a kiterjedt javítások valósága rémálommá vált. Titokban felvettem egy 15 000 dolláros kölcsönt a helyiség felújítására, remélve, hogy megóvom a feleségemet a további stressztől. Most ez az adósság összetör engem, elszívja azt a kevés energiát, ami még maradt bennem, és reménytelennek érzem magam.

Ez az első alkalom az életemben, hogy segítséget kérek. Nem könnyű sebezhetőnek lenni, de most már rájöttem, hogy egyedül nem tudom ezt végigcsinálni.

Az Önök támogatása segíthet abban, hogy kifizessem ezt az adósságot, és megtaláljam azt a stabilitást, amire kétségbeesetten szükségem van. Minden hozzájárulás, legyen az bármilyen kicsi, közelebb visz az újrakezdéshez. Az Önök kedvessége lehet a fény ennek a sötét alagútnak a végén.

Köszönöm, hogy időt szakítottak a történetem meghallgatására. Együtt ezt a küzdelmet a remény, a rugalmasság és az újrakezdés történetévé változtathatjuk.