Az én gyerekkorom nem is volt igazi gyerekkor, hanem egy korai túlélési küzdelem. Szegénység által sújtott családba születtem, és az első évekre vonatkozó emlékeim a lemondásokról és a szükségleti cikkek állandó hiányáról szólnak. A nagyszülők háza hamarosan menedékünk lett, egy olyan hely, ahol a nélkülözés ellenére is próbáltunk egy kis stabilitást találni, amit azonban hamarosan megzavart apám letartóztatása egy szörnyű bűncselekmény miatt, amely örökre megpecsételte a családom sorsát.

Attól a pillanattól kezdve életünk zárt ajtók és ellenséges kezek sorozata volt. A nővérek által vezetett intézet, amelynek védelmet kellett volna nyújtania, újabb fájdalom és bántalmazás forrásává vált. Az új családhoz való elhelyezés hamarosan a verések és a félelem rémálmává vált, ami újabb menekülésre kényszerített minket, egy kétségbeesett visszatérésre az egyetlen otthonnak tűnő helyre, amit ismertünk: a nagyszüleinkhez.

A serdülőkor egy új, szívszorító gyászt hozott magával: nagyapánk elvesztését. Alig 14 évesen nemcsak a fájdalommal kellett szembenéznem, hanem a törékeny létünket terhelő adósságok súlyával is. Habozás nélkül munkába álltam, összeszorítottam a fogamat, és megpróbáltam ilyen ingatag alapokra építeni a jövőmet.

Egy ideig úgy tűnt, hogy a kitartás és az áldozatvállalás hamarosan meghozza gyümölcsét. De a világjárvány mindent elsöpört. Nagymamám betegsége arra kényszerített, hogy feladjam a munkámat, hogy gondoskodhassak róla, és azóta a talpra állás csak egy illúzió maradt. Ma a munkám bizonytalan, a keresetem csekély, és a nagymamám egykori házában élek, egy tető alatt, amelyet most a gyermekei azzal fenyegetnek, hogy elveszik tőlünk.

De a küzdelmem nem csak magamért folyik. Befogadtam a nővéremet és két gyermekét, akik egy erőszakos élettárs elől menekültek ide. A legnagyobb félelmem az, hogy biztonságos otthon nélkül a szociális szolgálat elviheti őket tőlünk. Azok az ártatlan gyerekek, akiket máris megviselt a szenvedés, megérdemelnek egy nyugodt jövőt, egy olyan helyet, amit igazán otthonnak nevezhetnek.

Ma őszinte szívvel fordulok hozzátok. Minden adományotok, még a legkisebb is, döntő különbséget jelenthet a kétségbeesés és a remény között. Segítségetek révén tetőt biztosíthatunk, biztonságos menedéket ezeknek a gyerekeknek, és lehetőséget arra, hogy újjáépítsük az életünket. Kérem, nyissák meg a szívüket, és nyújtsanak segítő kezet! Szívből köszönöm nagylelkűségüket.