Hat gyermek édesanyja vagyok… és a rákkal küzdök, hogy ne haljak meg. Azért küzdök, hogy ne hagyjam árván a gyermekeimet. 

Olyan kicsik, hogy a gondolat, hogy nélkülem maradhatnak egy ilyen hatalmas világban, a lelkem legmélyéig fáj.

Ezek a szavak fájnak, de igazak. Rákos vagyok, és a betegség nem vár. Minden nap a gyermekeimre nézek, és próbálom elrejteni a könnyeimet. Nézem, ahogy nevetnek, játszanak, terveket szőnek arról, „mikor lesznek nagyok”… én pedig félelemmel gondolok arra: vajon ott leszek még, hogy lássam őket felnőni?

Sírok, és Istenhez könyörgök, hogy minél tovább tartson mellettük. Minden nap egy kerekesszékbe szorítva ülök, és főzök nekik, gondoskodom róluk, hogy minden melegségemet nekik adjam.

  Mindegyiküknek szüksége van rám. A kicsi még éjszaka is felébred, és a meleg kezeivel keres engem. A többiek megkérdezik, miért járok olyan gyakran kórházba, miért vagyok sápadt, miért fáradok el olyan gyorsan. Mosolygok rájuk, és azt mondom nekik, hogy anya csak „kezelésen van”. De a lelkem mélyén fájdalom és félelem kiált, mert tudom, hogy segítség nélkül az együtt töltött időnk hamarosan véget érhet.

  Az orvos egyértelműen elmondta: van egy esély. Egy valódi esély az életre, a gyógyulásra. De ez 70 000 euróba kerül. Egy hatalmas összeg egy anyának, aki mindent elad, csak hogy még egy napot a gyerekei mellett tölthessen. Nem könyörületet kérek. Egy kinyújtott kezet kérek, egy szívet, ami az enyémmel együtt dobog.

  Csak élni akarok. Elvinni őket az iskolába, megteríteni nekik az asztalt, meséket mondani nekik este, letörölni a könnyeiket, amikor esnek. Nem akarom, hogy nélkülem nőjenek fel, hogy egy fotót nézzenek, és azt mondják: Ez volt az anyukánk...

  Kérem, szívből kérem, segítsenek, hogy maradhassak. Segítsenek, hogy még mondhassak nekik jó éjszakát. Segítsenek, hogy ne hagyjam árván a hat gyermekemet.

  Minden gesztus számít. Minden adomány egy plusz napot, reményt, esélyt jelent az életre.

Kérem, ne hagyják, hogy a halál elragadjon a karjaikból.

Köszönjük!